A halál, telve önnön végzetének
sebével és szarvával, bikabőrbe
bújva csap ki a fényes legelőre,
hol torreádorok szíve az étek.
A szeretettől - amiért, mi élet
tűzhányó-bődüléssel, páragőzbe
burkolózik s lángot vet, öldökölve
közben a békés jó pásztori népet.
Legelj hát, éhező szerelmes állat,
szívemen, e tragikus fű-vetésen,
ha nem veted meg rostja fanyar ízét.
Engem is úgy gyötör minden-iránt-vad
szerelem, mint téged,s a nagy egészben
nemlétet-öltő szívem úgy esik szét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése