Nyár közepén meglepő hír járta be az európai nyomtatott és elektronikus sajtót: Spanyolországban, Katalónia tartományban betiltották a bikaviadalt. Az össznépi aláírásgyűjtés során közel 160 ezer aláírást sikerült a bikaviadal fogas kérdésében összegyűjteni és így a gazdasági bajoktól tépázott Spanyolország katalóniai tartományi parlamentje – égetőbb gondja nem lévén – kénytelen volt napirendre tűzni a bikaviadalok kardinális kérdését.
A híradásokból és kommentárokból kiderült, hogy a katalánok közel 20 százaléka utasította el a bikaviadalt, mint véres látványosságot. Érdekes lenne tudni, hogy hány nemmel szavazó katalán honatya látott életében valaha is bikaviadalt, ugyanis az elemi tisztesség azt diktálná, hogy csak abban a kérdésben illenék állást foglalni, amiről a (ki-)nyilatkozónak közvetlen tapasztalatai vannak! Sok esetben a hivatásos politikus inkább a különböző rétegektől és érdekcsoportoktól elnyerhető szavazatok számára kacsingat, semmint a tényekre.
A spanyol bikaviadal több évezredes múltra tekint vissza, a történészek a római állatviadalok továbbélésének tartják. Az ókori Rómában a gladiátori játékok – amennyiben az ember ember elleni élethalálharcát is játéknak tekinthetjük – a tömegszórakoztatást szolgálták. A kereszténység előretörése megszüntette ezt a véres látványosságot és a „műfaj” kedvelői ezután vérgőzös tevékenységüknek közeli és távoli csatatereken hódoltak – alaposan leegyszerűsítve, ezt politikának is nevezhetjük.
A kétezer évet is megélt spanyol bikaviadal szabályai a XX. századra elérték a kifinomultság művészi fokát. Az arénában csak erre a célra tenyésztett bikák „lépnek fel” szigorúan meghatározott szertartásrend szerint. A programfüzet vagy a televízió pontosan közli a „feketeszőrű” versenyzők adatait, származási helyét, életkorát és versenysúlyát. A viador – akit magyarul hibásan torreádornak nevezünk, spanyolul helyesen azonban „torrero“ a neve – az arénában egy 424-es gőzmozdony energiájával berobbanó fekete bikával szemtől-szemben bizonyítja bikabűvölő jártasságát és bátorságát. A szertartásrend szerint, miután a bikát pikával és banderilloval felingerelték, színre lép a felkészült viador, aki muletája – ez az a bizonyos vörös posztó, ami tulajdonképpen egy püspöklila kendő – segítségével, különböző könnyed, táncos mozgáskombinációkkal szinte rákényszeríti az akaratát a jogosan ingerült bikára és sok esetben a rohamozó bika hegyes szarva csak centiméterekre siklik el a viador combi ütőere mellett! Az „üzemi” baleset nem kizárt! A viador és bika mozgáskombinációinak éppúgy nevük, illetve jelölésük van, mint a műkorcsolyázásban bemutatott ugrásoknak.
A televíziós közvetítéseknél a rendező a jól sikerült figurákat lassítva is bemutatja, mint labdarúgásnál az izgalmas gólhelyzetet.Az arénában a zsűri a műkorcsolyához hasonlóan értékeli a viador teljesítményét, és miután az bemutatta a „kötelező gyakorlatokat”, valamint a ráadást, engedélyt ad a bika ledöfésére. Ekkor a viador egy szál, hosszú toledói acéltőrrel, egyetlen mozdulattal szemből szúrja át a bika szívét és tüdejét! (Megjegyzés: egy kifejlett spanyol „harci” bika közel fél tonnát nyom! Ugyan hány vadász merné szemből, egy szál lándzsával megközelíteni a sebágyában fekvő 150 kilós vadkant Zrínyi Miklós módjára? Tegyük a kezünket a szívünkre!)
Ezután kihirdetik a döntést, azaz értékelik a viador teljesítményét, és ennek megfelelőn nyújtja át egy asszisztens a bika levágott fülét a „győztesnek”. Kiemelkedően jónak számít az a „gyakorlat”, amely után a viadornak ítélik a bika mindkét fülét és farkbojtját. Az is előfordulhat, hogy a viador üres kézzel, de ép bőrrel távozik az arénából.
A bikaviadalt nem lehet a könyvekből, újságokból vagy a tévéből megismerni. Ott kell lenni! Spanyolországban, egy bágyasztóan meleg vasárnap délután az arénában kell ülni – érzékelni kell a hely, az ünnep hangulatát. Végig kell tekinteni a közönségen, amint egy-egy jól sikerült figura után önfeledten „ollé“-t kiált. Idősek és fiatalok, tisztes és tisztességtelen családapák, nők és gyerekek, a spanyol társadalom minden rétegének képviselője élvezi a vasárnap délutáni bikaünnepet. Ha valaki előítéletektől mentesen elment, látott, és vagy megkedvelte a bikaviadalt vagy nem, már joga van véleményt nyilvánítani. Ha valaki kellő ismeretek hiányában, hallomásból vagy a YouTube egyes, különösen véres képsorai és a bemondó sok esetben manipulatív kommentárjai alapján akar a bikaviadalról véleményt nyilvánítani, az könnyen tévútra kerül, mint az a kezdő papnövendék, aki a bűnt, a testi szerelmet a pornófilmekből akarja megismerni! A vadászatot sem az internetről lehet és kell megismerni, hanem egyszer egy korai hajnalon ki kell menni a természetbe! A bikaviadalt éppúgy, mint a vadászatot, lehet szeretni vagy elutasítani.
Spanyolországban a bikaviadal-kedvelőkön kívül még élnek bélyeggyűjtők, amatőr botanikusok, sportrepülők, keresztrejtvényfejtők, biciklisták, terepmotorosok, hosszútávfutók, könnyűbúvárok és vadászok, valamint még felsorolhatatlanul sok egyéb szabadidős tevékenységnek hódoló ember, akik százalékos részesedését, ha összeadjuk, közelítőleg kiadják a spanyol lakosság száz százalékát. Ahogy egy átlagos vadász nem biztos, hogy megérti a filatelista álmait, ugyanúgy nem biztos, hogy a sportrepülő vonzódik a keresztrejtvényfejtés szellemi kihívásaihoz vagy a numizmatikához. Az sem biztos, hogy egy hegymászó valaha is venné a fáradtságot, hogy a bélyeggyűjtés vagy a botanika minden ágában-bogában és szépségében elmélyedjen. A spanyol – és nem csak a spanyol – társadalom a különböző érdeklődési körök szerint is fel- és megosztható. Minden szabadidős tevékenység ellen kellő rosszindulattal és megátalkodottsággal ellenérveket lehet találni: a repülő lezuhan, a biciklista elesik, a focista a lábát töri – és a felsorolás kellő fantáziával szabadon folytatható. A konkrét tevékenységet nem, vagy csak hírből ismerő, könnyen feltüzelhető laikusok pedig könnyen lépre mennek és minden tárgyi ismeret nélkül szajkózzák a sokad kézből hallott bombasztikus és torzított ellenérveket, anélkül hogy valaha is elmentek volna bikaviadalra vagy vadászatra. Így történt, hogy egy hangos kisebbség agitációja miatt a katalán rajongók most kénytelenek a szomszédos tartományokba járni bikaviadalt nézni.
Nem jobb a helyzet a vadászatot illetően sem! Egy hangos kisebbség – ingatag etikai alapon állva – kivetnivalót lát a vadászatban és ellene minden nemtelen eszközt igénybe vesz, de ott, ahol valóban szilárd etikai alapon kellene felemelni a hangját, ott hallgat!
Forrás: huntingpress.eu
Szerző: Bálint Elemér
