2012. február 16., csütörtök

Federico García Lorca: Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött

1. Ökleltetése és halála



Délután öt órakor.
Pontosan délután öt óra volt.
A fehér gyolcslepedőt gyermek hozta
délután öt órakor.
Gyékénykosárban már ott állt a mész is
délután öt órakor.
Aztán halál – a halál létezett csak
délután öt órakor.


És szél támadt, a vattát elsodorta
délután öt órakor.
A nikkelt, kristályt kiverte a rozsda
délután öt órakor.
Galamb és leopárd, ím összecsapnak
délután öt órakor.
Egy comb tusakszik báva bikaszarvval
délután öt órakor.
A mélység húrjai már bongva-bongnak
délután öt órakor.
Arzénhangok rengenek a füstben
délután öt órakor.
Az utcasarkon csendcsoportok állnak
délután öt órakor.
És áll a bika győztes szívvel, árván
délután öt órakor.
Mikor a hó-verejték kiütötte
délután öt órakor.
Mikor a jód az arénát bevette
délután öt órakor.
Halál rakott tojásokat a sebbe,
délután öt órakor.
Délután öt órakor.
Pontosan délután öt órakor.




Keréken járó koporsó az ágya
délután öt órakor.
Sikoltanak fülébe csontok, sípok
délután öt órakor.
Már fújt a bika, ott bömbölt előtte
délután öt órakor.
A fal haláltusától szivárványos
délután öt órakor.
És útban már az üszkösödés, bomlás
délután öt órakor.
Lágyéka zöldjén kinyílt liliom-fej
délután öt órakor.
Sebei izzó, vérző égitestek
délután öt órakor.
A tumultus az ablakot benyomta
délután öt órakor.
Délután öt órakor.
ó, délutáni iszonyú öt óra!
És minden órán: délután öt óra!
És árnyékban is: délután öt óra.






2. A kiontott vér

Nem akarom látni!

Szólj a holdra, süssön már ki, jöjjön,
Ignacio vérét a porondon beszitálni.


Nem akarom látni!


Tárul a hold, gőzölögnek
felhők lankadt lovacskái,
álomi arénán fűzek
hajlanak le a korlátig.



Nem akarom látni!

Emlék perzsel, szóljon bárki:
függönyözze el parányi
virágaival a jázmin!




 Nem akarom látni!



Tehene a vén világnak
sírva a porondra áll ki,
végignyal egy véres arcot,
busa nyelve izzó kármin.
îm, Guisando sziklakőből
s halálból vésett bikái
bömbölnek mint két évszázad,
fáj nekik a földben állni.
Nem.

Nem akarom látni!





Ignacio vállán halál,
járja lépcsők garmadáit,
hajnalt keres, nem találja,
vak éjszaka öble ásit.
Keresi kemény arcélét,
álomkép lett – szertemálik,
keresi szép testét – s vére
kitárulva rávilágit.
Ne űzzetek vérét látni!
Végignézni vérszivárvány
suhogását lankadásig,
grádicsokra, páholyokra
sütő pírja mint cikázik,
miként sajog bőrön, posztón
s lármás sokadalmat lázit!
Ki mondta, hogy kihajoljak!
Ne űzzetek vérét látni!





Mikor támadták a szarvak,
tárva várták pupillái.
Szörnyű anyák ágaskodtak,
szörnyen vágytak oda látni!
S támadt rejtelmes fuvallat,
szívták barmok fulladásig
s bőgtek mennyei mezőkre,
föl a kapitány-bikáig.
Nem látsz férfit Sevillában
virtussal ki így elámít,
nincs ragyogóbb kard e kardnál,
tisztább szívre nem találsz itt.
Oroszlánok erejével
ereje csodásan játszik.
S mint a remek márványtorzó:
hordja a szellem csodáit.
Ragyogó andaluz Róma,
aranyod fején világit,
ékes nárdus – mosolyában
báj, okosság fölvirágzik.
Ó, remekszép torreádor!
Ó, hegyek közt óriási!
Ó, kalászt becéző lelke!
Ó, sarkantyús ércbokái!
Ó, a harmatgyöngyház gyengéd!
Ó, a vásárban királyi!
Ó, szörnyű: verik a végzet
végső gyászbanderillái!




Immár elpihent örökre.
Rajta moha s fű cicázik.
Bontogatják biztos ujjak.
Koponyájából virág nyílt.
Immár a vére árad énekelve,
lapályra, rétre – rétek bús gulyáit
hökkenti, szaru-villák között siklik,
a tejködökből riadtan kiválik,
hullámzik, bukdos, csülkökön, patákon
e mérhetetlen sötét vér-kanális,
hogy fenn, a csillag-Guadalquivir mellett
vértó legyen, tükör és viharzás is.
Ó, fehér fal, Spanyolország!
Ó, kín fekete bikái!
Ó, Ignacio kemény vére,
csalogány-artériái!
Nem.
Nem akarom látni!
Mert nincs kehely, hogy vére beleférne,
nincs fecskeszáj, hogy forrását inná ki,
nincs zúzmara, hogy csillaggá fagyassza,





nincs dal s liliom buzgását elállni,
nincs kristály s színezüst, hogy beborítsa.
Nem.
Nem akarom látni!




3. A teste itt van




A sírkő: homlok. Rajta az álmok nyöszörögnek.
Kanyargó víz itt nincs, és nincs dérmarta cédrus.
A sírkő: váll. Egy zordon világot, időt vonszol,
könnyfákkal, szalagokkal, bolygókkal ékesítve.





Ijedt esőket láttam, futottak tárt habokhoz,
föltartott gyenge karral rebegett mind az égre,
nehogy magához rántsa a horgas, rideg sírkő,
mert minden porcot szétlök, de vért nem vesz magába.






A kő befogad magvat, fondor ködöket, nyirkot,
pacsirták csipkevázát, homályfarkasok csontját,
s nem tár ki hangot, lángot, de tár sivár arénát,
csak új és új arénát, örök palánkok nélkül.






Ignacio, a délceg, itt fekszik, kiterítve.


Már vége. Mi történik? ó, nézzetek a testre:
halál kente be kénnel, a fejét kicserélte
fekete bikafejre: minotaurusz-fejre!







Már vége. Már a száján az esőlé beárad.
Behorpadt mellét kergén a levegő elhagyja.
A hó-könnyekben fürdő Szerelem íme árva,
üzekvő barmok tornyán kuporog, úgy melegszik.



Mi az, ti mit beszéltek? A csend bűzhödve nyugszik.
Egy bomló, omló testet látunk itt színről színre.
Remekül tiszta forma, tegnap még csalogányos,


ma rontva elborítják éktelen lukak, rések.








Ki gyűri szemfedőjét? Nem igaz, amit mormol.
Sarokban siratóját ne óbégassa senki,
riasztani a sátánt a sarkantyú se csöngjön.
Itt nem akarok mást, csak kitárult szemmel nézni,
úgy látni ezt a testet, hogy él és nincs nyugalma!





Lássam a keménytorku férfiakat itt körben,
akik csikót betörnek, vizeket zaboláznak,
akik ha énekelnek, egész csontvázuk zeng-bong,
mert szájukban temérdek szikla és dörgő csillag!






Körötte látnám őket, a kő előtt karéjban,
seregestől e drága szakadt-gyeplőjü testnél.
Akarom: igazítsák a kivezető útra
e kapitányt, kit gúzsba kötött, befont a végzet.






Tanítsanak meg engem folyóviz-áradású,
bárányködökben zúgó mélységes siratóra,
hogy elsodorja innen Ignaciót, ne hallja
a bikák bömbölését, ideges fújtatását.



A hold-arénán vesszen, a hold üsző-szemébe,
a mozdulatlan, báva, kislányos ámulásba,
az éjszakába vesszen, halak közé a csöndbe,
fehér bozótként rezgő tünemény füstbe vesszen!







Nem engedem, hogy arcát kendővel beterítsék,
hadd szokja a hurcolt, hozzácsatolt halált is.
Ignacio, hát menj el! Ne halld a párás bőgést,
Aludj, repülj és nyughass! ó, a tenger is meghal!







4. A lelke távol




Bikák és fügefák már nem ismernek,
sem házad lovai s a pici hangyák.
A délután s a gyermek nem ismernek,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.



A sírkő vállai már nem ismernek,
sem a fekete selymek, ahol bomlasz.
Elnémult emlékeid nem ismernek,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.





Majd jön az ősz csigákkal és homállyal,
a köd fürtjeit préselő hegyekkel,
de szemed fényét nem keresi senki,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.



Mert meghaltál, mert elmentél örökre,
mint minden halandó, ki földbe tér meg,
mint minden halott, akit elfelednek,
akár a kutyát, ha dögkertbe dobták!






Nem ismer téged senki. Nem. De én dalollak.
Derítem glóriába arcéled gráciáját.
Tudásod érettségét dalommal dicsőítem,
mert ábrándod halál volt, a halál szájaíze,
s vitézlő vígságodra köddel vonult a bánat.



Soká születik párja – tán sose jön világra
ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag.
Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség,
s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése